A turkokapitalista plázamaffia vezérkara Nándorfehérvár polcán fészkel. Nándorfehérvárt vissza kell foglalni a töröktől. A multik igáját nyögő bevásárlónép vezérére lel a címszereplő Feketében. Fekete. Csakugyan három törököt intézett el egyetlen dugóhúzóval?
Nincs új a Nap alatt. Az 1997-ben Nobel-díjjal kitüntetett olasz író, Dario Fo 1974-ben írta Nem Fizetünk, Nem Fizetünk… c. szatirikus bohózatát. A címből (magyarországi bemutató: József Attila Színház,1987) sejthető, hogy valamilyen áruházi történet a téma, s valóban. A szerző, az egyén hatalommal szembeni egyenlőtlen küzdelmének ábrázolására felevenítette a Commedia dell’arte régi hagyományát: egyszerre szórakoztató, lebilincselő és távlatokat nyújt: két munkáscsalád (Antónia, a temperamentumos feleség és férje Giovanni, a „becsület szónoka”, valamint fiatalabb barátaik, a harcos Luigi és felesége Margherita) hányatott történetén keresztül mutatja be azt a folyamatot, amit a kapitalizálódás hoz számukra. A darab cselekménye folytán a két feleség olyan ügybe sodródik, amit férjeik előtt csak hazugságok sorozatával tudnak leplezni, ami aztán a darab végére teljes őrülethez vezet. „Amikor a komédia megírásához hozzáfogtunk, teljesen szabadjára engedtük a fantáziánkat – nyilatkozta Dario Fo. – Olyan dolgokat jövendöltünk meg, amelyek akkoriban agyrémnek tűntek. A valóság azonban ránk cáfolt, és a legsötétebb elképzeléseinket is túlhaladta.” Költői megközelítései révén Dario Fo újra élővé varázsolta az olasz komédia, a középkori misztériumjátékok és a népi színjátszás tradícióit a modern kor színházi nyelvében és világában.

Ilyesforma felfedezőutat kínál a nézőnek Lénárd Róbert, aki Balog István vitézi drámájának Németh Ferenc tollából származó átirata nyomán álmodta színpadra a Feketét. Fordított futurizmus. Az eredeti szöveg (Cserny György) a XIX. században íródott, témája a török megszállók elleni lázadás, amelyet később az első szerb felkelés néven jegyeztek fel a krónikások. Lénárdnál – Žanko Tomić rendezésében – a szabadságharc egy szupermarketben játszódik, a történelmi események azonban felismerhetők.

Az első szerb felkelés 1804–1813 között zajlott. 1804 januárjában Orašac faluban összegyűltek a szerb vezetők, és fegyveres felkelésre szólították fel a népet. A felkelés élére Djordje Petrović-Karadjordjét választották. A felkelők elsődleges célja a dáhik és janicsárok önkényétől való megszabadulás volt, és csak később terjedt ki a török uralom alóli végleges felszabadulásra, illetve az önálló nemzeti állam feltámasztására.

Harcukat kezdettől fogva két fronton vívták: egyrészt fegyveresen, másrészt diplomáciai eszközökkel. Szövetségesekre és nemzetközi garanciákra volt szükségük. Először Ausztriához fordultak, majd az elutasítás után Oroszországhoz. A harctereken jelentős sikereket értek el: tizenkét náhiéből kilencet felszabadítottak, és már Belgrád alatt voltak, amikor a porta parancsot adott Bekir pasa boszniai vezírnek, hogy kezdjen tárgyalásokat a felkelőkkel. Elismerték volna a szultán fennhatóságát, de széles körű autonómiát követeltek, azt, hogy szabadon választhassák falusi bíráikat, átalányban fizethessék adóikat, szabadon gyakorolhassák vallásukat, és hogy a törökök ne avatkozzanak bele a szerbek ügyeibe. A porta ezt elutasította, és kiadta a parancsot Hafiz niši pasának a felkelés fegyveres elfojtására. A sereg 1805 augusztusában ütközött meg a felkelőkkel Ivankovacnál, ahol csúfos vereséget szenvedett.

A porta 1805 őszén seregösszpontosítást rendelt el Szófia és Niš térségében Ibrahim pasa vezetésével. A pasák azonban csak késve tettek eleget a parancsnak, így a sereg csak 1806 elején kezdhette meg első támadásait. Soko Banjánál, Mišarnál és Deligrádnál is jelentős győzelmet arattak a felkelő szerbek, sőt 1806 végén még Belgrádot is bevették. Közben kitört az orosz-török háború, ezzel a szerbek szövetségesre leltek az oroszokban. A szerb katonai erő ekkoriban 80 ezer fő hadba állítását jelentette. Rendes hadsereg nem volt. Az 1807-es év a felkelők jelentős sikereinek jegyében kezdődött, több stratégiailag fontos területre terjesztették ki ellenőrzésüket. Az év végi fegyverszünet után alkudozás kezdődött Oroszország és Törökország között. A törökök hallgatólagosan elismerték a szerb-török határokat is. A békés periódus politikailag és gazdaságilag is megszilárdította Szerbia pozícióit.

Karadjordje hozzálátott a központi államhatalom megszervezéséhez, létrehozta az első polgári szerveket, bankokat alapított és felújította a belső piacokat. Politikai ellenfelei megszavaztatták a Szerb Kormányzó Tanács létrehozását, mely Karadjordje hatalmát lett volna hivatott korlátozni, neki azonban sikerült vezető pozícióját megőrizni…

Vérbő történelem. Fiatal századunk – együtt az elmúltnak az utolsó harmadával – a bársonyos-narancsos konfekcióforradalmak, a demokráciaexport kora. A makulátlan hősiesség ideje szünetel. Létezik valahol egy virtuális szupermarket, ahol a társadalmi rendszerváltások gyári alapfelszereltséggel, illetve nemzet-specifikus kiegészítőkkel, akciósan és kamatmentes hitelre megvásárolhatók. Legkiműveltebb emberfőink tudnak erről az üzletről, ezért képtelenek fintor nélkül szemlélni a bujtogatott heroizmust, a sértődékenységük révén, vagy mohóságuk okán könnyedén felheccelhető lények buzgalmát. A nem-virtuális szupermarketek népe azonban grandiózus ország. Államformája a bevásárlói monarchia, államfilozófiájának alapja az árleszállítási akció tisztessége: morális vétség, ha a hatalom a társadalomnak az akciókba vetett bizalmával visszaél. A turkokapitalista kereskedők márpedig csalók mifelénk. Kellenek Rózsa Sándor köb-ükunokái, az egy töltényű, sorozatlövő, tetszhalálosztó fegyverükkel, hogy a becsapott vásárlónépnek igazságot szerezzenek.

A becsapódó vásárlónép a nézőtéren ül. Olyan stílusra van szükség, amely egyszerre fejezi ki a legkiműveltebb emberfők fintorát, és rengeti meg a plázaalattvalói szíveket. A Fekete multikulturális travesztia, különös műgonddal megszerkesztett eklektikával, szövegében, zenéjében (Klemm Dávid) és a mozgásban (koreográfia: Ista Stepanov) egyaránt. Az eklektika azonban homogén közeget kíván (díszlet: Žanko Tomić, Saša Senković, jelmez: Jasna Badnjarević). Szupermarket a világ. Terében árupolc a gyerekszoba, terméksarok a konyha, a várfok, a tárgyalóterem és a harcmező is.
A multikulturális travesztia. Vagy paródia? Előbbi (travestire, átöltöztetni), a komikus illetőleg szatirikus költői előadásnak az a módja, midőn a költő valamely nagyszerű tárgyat kisszerű alakba öltöztet át, például a trójai háborút; a megfordított módszer adja a paródiát. Az irodalom perifériáján elhelyezkedő határműfajok, valójában csak az egyes műalkotásokra vonatkozóan definiálhatók. A tudatos egymásba játszatásuk – mint ennek az előadásnak az esetében – csodák forrása. A travesztia és a paródia szembeforgatásakor keletkező hasadékon át, beszivárognak az ironikus-szatirikus játékba az emberléptékű tartalmak: felvillan a tiszta szerelem, a családkereső igyekezet, a megbocsátás, a könyörületesség. A polifónia lényegi: ez a fura kacaj teszi képessé az embert arra, hogy magát, önmagától megvédje.

A színészi alakítás minden pillanata polifon. Csúcsteljesítményként kiragadni még csak Mészáros Árpád Feketéjét sem merem: annyira az egymás gesztusaiból következőek a reakciók, hogy a megsértett Toldi Miklósként hőssé emelkedő, majd a dicsőségét hatalomra váltó, Keresztapává változó férfi megjelenítésének sikeressége is közös érdem. Egyenlő értékben van jelen Pongó Gábor (Iván), Német Attila (Szímity), Banka Lívia (Cája), Sirmer Zoltán (Glavás Sztanoje), Elor Emina (Ruzsica), Crnkovity Gabriella (Angyélija), Soltis Lehel (Joskó Oglu), Simon Melinda (Kara Fejci), Gombos Dániel (Miletity), Giricz Attila (Ambrus), Magyar Attila (Anganti), Szalai Bence (Egy gyerek és megannyi más), Ozsvár Róbert (Egy (s)rác és megannyi más), valamint Orlovity Sztaniszlava (Jelena, a pénztárosnő és megannyi más) hozzájárulása ahhoz, hogy a káosz összeurópai és globális fenségű legyen.

Szerző: Balogh Tibor

Megjelent: a Magyar Teétrum Online-on

Advertisements