A március 15-ei nemzeti ünnep alkalmából Budapesten került sor a magyar állami művészeti díjak átadására. A díjazottak között szerepel G. Erdélyi Hermina, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának színművésze, akivel a pályájáról, a színházról beszélgettünk, arról, hogy mi zajlik a színpadon, mi a kulisszák mögött és mindeközben hogyan éli meg a hivatását.

Amikor még pályakezdő voltál, gondoltál-e arra, hogy egyszer majd rangos díjat vehetsz át? Dédelgettél-e ilyen álmokat?
Nem úgy álltam ehhez a pályához, hogy valami eget rengetőt akarok elérni. Játszani akartam és akarok most is. Szeretem ezt a hivatást, szeretem élvezni. Nem gondolkodtam előre, nem számoltam azzal, hogy akár egy rangos díjjal is járhat. Azt persze mindig is szerettem volna, hogy a szakma elismerje a munkámat, de nem ezt tartottam szem előtt. Csak tettem a dolgomat.
Játszottál független színházakban, tagja vagy a Népszínház Magyar Társulatának, de a Kosztolányi Dezső Színház előadásaiban is szerepeltél. Mindez milyen tapasztalatokat hozott?
Szeretem a színházat és eddig minden területén jól éreztem magamat. Ezek a tapasztalatok elősegítik, hogy egy színész többféleképpen tudja kifejezni magát és többféleképpen forduljon a nézőkhöz. Szerettem volna kipróbálni minden lehetséges módját. Amikor úgy alakult, ki is próbáltam. A lényeg, hogy megszólítsam a közönséget, direkt kontaktusba kerüljek a publikummal, hiszen a színház az egy élő művészet, és mindig izgalmas az adott formanyelv, amelyen kommunikál a nézővel.
Továbbra is nyitott vagy a változatosságra?
Mindig is nyitott voltam, és ez mostanra sem változott. Ha valami izgalmas újdonsággal megkeresnének, vagy az utamba kerülne, biztosan belevágnék. Léteznek persze kritériumok, amelyekkel összhangban kell lennem, amikor elvállalok egy munkát. Ilyen elsősorban a család és a kötöttségem a társulathoz, de egyeztetés útján létrejöhet bármilyen együttműködés. Szerencsém van, mert dolgozhattam olyan rendezőkkel, akik másképp gondolkodnak a színházról. Egy folyamatban vagyok benne, van amikor kőszínházjellegű előadásokban játszok, máskor pedig teljesen másban, akár a Népszínházon belül is.
Az elmúlt évek során számos szakmai díjban részesültél, de a közönség is többször választott az évad színésznőjévé. Ezerarcú színésznőnek tartanak, hogyan sikerül egy-egy szerepet magadévá tenned?
Hosszadalmas folyamat az, amíg megismerem a szerepet, megbarátkozunk, megszelídítem, magamra húzom vagy beletuszkolom magamat. Mindez attól függ, hogy mennyire találunk egymásra a karakterrel. Minden szerep új kihívás, új találkozás, új szerelem első pillantásra, vagy válik mély szerelemmé a próbák során. Az évek folyamán a metódusom nagyjából kialakult, de a szerepek különbözőképpen vesznek igénybe. Vannak bonyolultabbak és egyszerűbbek. Ez attól függ, hogy mennyire kell mélyen magamba ásnom lélektanilag. Szerepe válogatja, de igyekszem maximálisan kiaknázni a lehetőségeket. Amikor a rendező pontosan tudja mit akar, akkor együtt haladunk a cél felé. Előfordul viszont, hogy a rendező bizonytalan, sok utat próbálunk ki, mire kiegyezünk a leginkább járhatóban. Ez egy bonyolult munkafolyamat, amit általában be kell sűríteni másfél hónapba. Némelyik szerep arra kényszerít, hogy éjszaka barátkozzunk. Előfordult, hogy egy-egy szerepemen éjjel háromig is töprengtem. Annyira foglalkoztatott, hogy még éjszakára sem tudtam elengedni. Ilyen volt az Egy elmebeteg nő naplója. Bonyolult szöveg, de olyan csodálatos költői gondolatmenetekkel, hogy nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy a próbák alkalmával tanuljam meg. Ehelyett otthon tanultam éjjel, mert akkor van csend. Az Édes Annát sem sokáig nem tudtam elengedni. Amikor hazamentem, kénytelen voltam gondolkodni rajta, de akartam is, mert jöttek a gondolatok, kár lett volna elhessegetni.
A szerepek megformálásánál saját magadból, az életedből is merítesz?
Minden szerepben meg kell találnom önmagamat is. Egy tapasztalat, élmény, érzet által vagy egy sebet megpiszkálni és felszakítani. Ha nem találkozok belülről vele, akkor nem lesz igaz. Nem képzelhetek oda egy olyan érzelmet, amit nem éltem meg. Legalább hasonló, vagy olyan fajsúlyú érzelmet keresek, amely az adott helyzetet leginkább meghatározza.
Sokféle szerepet eljátszottál, megtalált-e ezek között a szerepálmod? Egyáltalán volt-e konkrét vágyad, hogy mely karaktert szeretnéd eljátszani?
Az egyetemista években az Édes Anna volt a szerepálmom. Az évek múlásával lemondtam róla, azután mégis összejött. Nagyon régen III. Richárd is szerepálmom volt, ezen mindenki röhögött. Mivel színésznő vagyok, nyilván nem kerülhet sor arra, hogy eljátsszam, de úgy gondolom csodálatos lehet ez a szerep egy férfi színész életében. Időnként előveszem a Hamletet és a III. Richárdot, mert csodálatosak a gondolatok, amelyek végigmennek ezeken a darabokon. Átszűröm magamon, nem képzelem el, hogy én vagyon Hamlet vagy III. Richárd, de színésznőként jólesik egy-egy ilyen szerepet újra meg újra értelmezni magamban.
Újabban a Gerincbántalmakban láthatunk, milyen volt együtt dolgozni a rendezővel?
Veljko Mićunović korábban az egyik felolvasószínházas előadást rendezte. Már akkor megtetszett, ahogyan dolgozik: keményen és céltudatosan, fiatalos lendülettel, felesleges energiapazarlás nélkül. Most is jó volt együttműködni, oldott hangulatú próbafolyamat zajlott.
Ha már a fiatalos lendületnél tartunk, diákokkal is foglalkoztál a Színitanoda működése idején, de jelenleg is fiatal színjátszók körül forogsz. Ez miért fontos számodra?
A Színitanodában segédtanárként voltam jelen Kálló Béla, Szőke Attila és Körmöci Petronella oldalán. Jó élmény, hogy a növendékek közül sokan már pályatársaim. Mostanában a férjem, Greguss Zalán mellett segédkezek. Ralbovszki Csabával együtt vezetik a szabadkai Népkör MMK Fabula Rasa színjátszó csoportját, amelynek lányunk, Lilla is tagja. Ez is szerelemből/szeretetből történik, a férjem, a gyerekek és a színház iránt. Most komoly témába vágtak bele, a családi- és a nők elleni erőszakról készítenek előadást. Úgy gondolom, hogy szükséges foglalkozni ezzel a témával, mert a fejlettebb országokban is jelen van.
Miért gondolod azt, hogy fontos a színpadon is az aktuális problémákra reagálni?
A színháznak reflektálnia kell a valóságra. A színház a pillanat művészete, ezért szerintem minden pillanatban rá kell világítani arra, ami nem jól működik. Nemcsak a szépet és a jót, a hibákat is meg kell mutatni. Ez a feladata a színháznak. Ugyanakkor egyesek a zenés, könnyedebb előadásokat igénylik. A Népszínház széles közönségréteget céloz meg, de úgy gondolom, hogy mindenki megtalálja a kedvére való előadást. Vannak nézőink, akik mindegyik előadásunkat megnézik, mert kíváncsiak ránk és azonosulni tudnak csaknem minden előadásunkkal.
Mennyire érzed hátráltatónak azt, hogy manapság kevés pénz jut a színházaknak az előadások létrehozására, egyáltalán a kultúrára?
Több pénzzel csodákat lehetne művelni, fontos lenne a kultúrába többet belefektetni. Ugyanakkor azt a fajta kihívást is szeretem, amikor a színész csak csupaszon, a testével, a hangjával, a szívével és az agyával kommunikál, de nem akkor, amikor ez a kényszerítő körülmény, hanem ha ez a koncepció.
Filmekben is láthattunk, legutóbb Tolnai Szabolcs Minotaurusz című filmalkotásában. Ez milyen újdonságot hozott számodra?
Ez volt az egyetlen főszerepem, meg amikor Szekeres Csaba megfilmesítette a Zárórát. Keveset játszottam filmekben és főleg kis szerepeket. A Minotauruszt a palicsi filmfesztiválon néztem meg, és mélyen hatott rám. Láttam egy másik vágott verziót is, az is megérintett, de ez lett számomra az igazi. A film és az üzenete hatott rám, de magamat visszanézni rossz és furcsa érzés volt.
És amikor egy előadást nézel meg felvételről?
Nem is tudom mikor néztem utoljára. Nemrég előkerült egy régi felvétel, amikor a Woyzeckot játszottuk, azt tényleg nagyon furcsa volt visszanézni.
Szereted-e megtekinteni más színházak előadásait vagy azokat, amelyekben a kollégáid játszanak?
Mindig nagyon érdekelnek. Sajnos nem tudok elszakadni attól, hogy szakmabeli vagyok, de bele tudok feledkezni a kollégák játékába. Én is izgulok, amikor beülök a színházba és elkezdődik az előadás. Az a baj, hogy a sűrű munkatempó miatt ritkán jutok el, és ez elszomorít. Az Újvidéki Színház legutóbbi szabadkai vendégszerepléséről is lemaradtam, mert éppen akkor volt a díjátadó.
Milyen volt az ünnepség?
Nagyon szép, pont amilyennek elképzeltem a nagy díjátadókat. Kicsit izgultam, mert ilyenkor megfordul a fejemben, hogy elesek, meg ilyesmi, de minden simán ment. Örültem, hogy ismerős kollégák voltam mellettem.
Nagyon fontos számodra a családod és a lányod is szerepel a színjátszókkal, őt is érdekli az előadói művészet?
Lilla középiskolás, nagy meglepetésemre benevezett a KMV-re prózamondó kategóriában és továbbjutott. Nagyon büszke vagyok rá. Újdonság volt tőle, hogy egyedül állt ki. Úgy izgultam, mintha nekem lett volna bemutatóm.
Tőled sem áll távol a költészet, a próza, hiszen többször léptél fel a kArc irodalmi műsoraiban…
Nagyon szeretem a verseket. A színházi munka során, az idő szűke miatt kicsit eltávolodtam a versektől, de a kArcnak köszönhetően visszatértem. Nagyon jólesett, hogy újból verseket olvashattam. Szerintem a kArcra igény mutatkozik, a műsor kinőtte magát, visszajáró és egyre bővülő a közönsége. Szavalni jó és szerintem a színésznek feladata költészettel is kommunikálni.
Említetted, hogy bármikor nyitott vagy az új lehetőségek előtt. Mostanában foglalkozol-e valami újdonsággal?
Sajnálom, hogy amikor még szerettem egyetemista lenni, nem írtam be még egy szakot, egy másik területet, amellyel foglalkozhatnék, de ha már így alakult, elkezdtem olaszul tanulni, hátha valami pluszt hoz. Szeretem az olasz kultúrát, a nyelv dallamosságát. Gyerekkoromban sokat nyaraltam Mali Lošinjban, ahol kétnyelvű a közeg. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd a halpiacon olaszul kérek halat. Egyébként is nagyon kreatív dolognak tartom a nyelvtanulást, pláne ha sikerélménnyel párosul, és végre össze tudok rakni egy épkézláb mondatot.

Lejegyezte: Lukács Melinda
Forrás: Magyar Szó

Advertisements