Olivera Đorđević rendezésében Kiss Csaba A dög című darabjának átdolgozásából készít új előadást az Újvidéki Színház társulata. A drámai alapszituáció szerint Géza, a nem kimondottan nőcsábász típusú, tutyimutyi férj megcsalja a különösebb jellemvonásokat, de a rossz tulajdonságokat is nélkülöző feleségét. Az Irént alakító Krizsán Szilviával, a holnap, pénteken debütáló előadás női főszereplőjével beszélgettünk a hétköznapiság színpadi megéléséről, hűségről és a párkapcsolati problémák megoldásainak lehetőségeiről.

Mennyire tartod életközelinek a kiinduló szituációt?

Ez a leghétköznapibb házasság, ami létezik. Nem tudom, mit hívhatunk ideális házasságnak, de ők többször elmondják magukról, hogy ha létezik jó házastársi viszony, akkor az övék ilyen. Tíz év után nincs gyerekük, ez valószínűleg nem hozza közelebb őket egymáshoz, de különösebben nem is távolítja el őket. Az a baj, hogy Géza úgy képzeli el az ideális párkapcsolatot, hogy abban a felek annyira őszinték egymáshoz, annyira becsületesek, hogy félrelépését egyből elmondja Irénnek, mert szerinte, ha az tud róla, olyan, mintha nem is történt volna meg. Közben az életben ez nem így működik. Az életben, ha tényleg félrelépett valaki, és be akarja fejezni az előző kapcsolatot, akkor természetesen őszintének kell lenni. De amennyiben ez nem jelentett semmit, akkor a saját lelkiismeret-furdalását nem pakolhatja rá a másikra, hanem neki kell tovább vinnie, egyedül. Ez az, amit Géza nem tesz meg, nem akarja elcipelni a saját lelkét, aztán egy idő után már igen, csak addigra már kinyitotta Pandóra szelencéjét. De ha Géza hallgat, akkor persze nincs dráma.

Általában kimondottan markáns jellemvonásokkal rendelkező, karakán nőket alakítasz a színpadon. Mit lehet kihozni Irén karakteréből?

Nem akartam semmilyen karaktert csinálni, mert nem is lehet. Bármilyen karaktert adnánk: ha locsi-fecsire vagy kiállhatatlanra, vagy bármilyen más irányba tolnánk ezt a figurát, akkor már nem arról szólna a darab, amiről akarjuk. Ez egy bárki-lehet nő, aki nem hanyagolja el magát és nem is kikapós – nincs tehát oka annak, hogy Géza megcsalja.

Hogy érzed magad ebben a szerepben például Gertrudishoz képest?

Kezdettől fogva tudom, hogy ez a karakter szürke, egyszerű, szinte jellemtelen, a kosztümöm is szürke, és ez van folyamatosan a fejemben. Mást nem tehetek, mint hogy megpróbálom hitelesen csinálni ezt a semmit. Nem tudom, mennyire fog sikerülni – remélem, hogy igen, próbálok minél semlegesebb szereplője lenni ennek a történetnek, mert igazából a történetet kell itt elmesélni, nem Irént. Gézát Gézaként játssza Mészáros Árpád, Irént Irénként játszom én, a többi szerep viszont színház a színházban, tehát minden színész játszik egy adott szerepet (nem nevesítettük a karaktereket), ezenkívül van benne még három férfi és három nő, viszont a három nőt is férfiak alakítják. Ők játsszák el a többi figurát, így olyan az egész, mint egy terápia, ahol egy-egy helyzetet mindenki a saját szemszögéből dolgoz föl. Szélsőséges, eltúlzott kabaréfigurák ők, burleszk ez tulajdonképp.

Ezek szerint a darab is burleszk?

Valamilyen formában igen, ugyanakkor mégsem, hiszen a két főszereplő jelenetei reálisak, kívül vannak ezen a műfajon. Valamiféle burleszk-szerűség a többiek hatására velük is történik, csak nem annyira kifejező. Mi is komédiát játszunk, azzal, hogy a helyzetek belülről történnek meg.

Kiss Csaba drámájában a csábító egy könnyűvérű kabinos lány, Lilike szerepében tűnik fel. A maga módján azonban mindhárom főszeplő dög lehet ebben a történetben.

Nem gondolom, hogy a mi előadásunkban Lilike valóban dög volna. Nem arról van szó, hogy jön egy rosszindulatú nő, aki megpróbálja minden áron szétszedni a házasságot. Lilikétől is azt kérte a rendező, hogy ne legyen szélsőséges, bár ő valamilyen szinten komikus figura, nem romlott nő vagy utcalány, nem egy kitartott nő – bár megírva az, de jellemében egy egyszerű falusi teremtés. Ebben a leosztásban Lilike már mellékszereplő, ő mint probléma hangsúlyos ebben a történetben, annyira nincs is jól megírva, nincs kitalálva, hogy ezzel valamit kezdeni lehessen. Ő az okozója a konfliktusnak a házasságon belül, ennyi a szerepe.

Egy korábbi, Kocsis Árpádnak adott interjúban beszéltél arról, hogyan idomultál bele a színpadon az anyaszerepekbe, de gyakran nyilatkozol a saját anyaságod megéléséről, és arról, hogy szerepeid ettől plusz mélységet kapnak. Anyaként hogyan tudod hitelesen megformálni egy gyermektelen nő szerepét?

Könnyen össze lehetett ezt egyeztetni magamban, ugyanis ebben a házasságban még gyermektelenség sem probléma. Én megpróbáltam megindulni ebbe az irányba, hogy ha egy nőnek nem lehet gyereke és a szerető terhes lesz, akkor ez milyen sérüléseket, nyomokat hagy a feleségen, de ezt nagyon gyorsan elvetette a rendező. Olyan, mintha Irén és Géza próbálkozott volna azzal, hogy legyen gyerekük, de igazándiból ezen lelkileg már rég túl vannak, nem sérültek ettől, hanem konstatálták, hogy nekik nem lehet, és így is együtt vannak. Ezzel a gyerek-kérdéssel egyáltalán nem is foglalkoznak. Én úgy élem meg, hogy Irén szinte szívtelenül viszonyul ehhez a kérdéshez: ugyanúgy egy következő elhárítandó vagy megoldandó probléma, és nem egy mélylélektani dráma ez számára.

Mennyiben lehet ez a dráma számodra önismereti gyakorlat?

Nem hagyományos drámai eszközökkel és dramaturgiával működő színházi előadást csinálunk. Amit ésszel föl lehet fogni és szájjal el lehet mondani a helyzetekről, a történésekről, a mellé az előadásban végig oda van téve egy hatalmas kérdőjel, hogy akkor most így volt, vagy nem így volt. Megtörtént, vagy nem is biztos, hogy így történt. Olyan egy kicsit, mintha állapotokból fakadó átmesélések lennének. De ez sem egy mélylélektani történés, hanem hangulatfüggő történetmesélés, olyasmi, amit lehet, hogy két nap múlva már teljesen másként mesélek el, mint ahogy ez az életben is van. Mivel az egész képlékeny anyag, olyan, mintha folyékony volna az előadás, és egy világűrben történne az egész, és ez a folyékony dolog lebeg, meg néha leválnak róla részek, de nincs gravitáció, ami valahova odahúzza őket. Ha valamilyen erő éri az információt, akkor az megváltozik. Nem tudjuk igazából kihámozni szerintem sem a történetet, sem az összefüggéseket, hanem a dolgok szinte maguktól történnek. Nincs különösebben megindokolva egyetlen jelent sem, és mindez nem rossz. Színészként én sem úgy dolgozom, ahogy szoktam: nem az van, hogy hazamegyek és arra figyelek, hogy a karakter hogyan fog például egy kanalat. Irénnek nincsenek olyan jellegzetes vonásai, amiken különösebben dolgoznék. És nem azért nincsenek, mert most lusta fázisban vagyok, hanem azért, mert folyamatosan az van, hogy ez a nő semmilyen, vagyis minden tekintetben átlagos. Azon kívül, hogy emberből van és észrevehetetlen kis semleges jellemzői vannak, nem lehet vele színészi bravúrt elérni.

Mit gondolsz, a közönség hogyan azonosul majd ezzel a darabbal?

A közönség rengeteg ingert fog kapni, ugyanis helyzetkomikum és bohóctréfák révén a műfaj olyan, hogy kacagtat.

Szerző: Fehér Dorottya

Forrás: Magyar Szó

Advertisements