A dög nem csupán attól különleges, hogy kortárs magyar szöveget kortárs szerb szájíz szerint visz színre, és nem is csak azért, mert a szereposztás Olivera Đorđević olvasatában rendhagyó módon alakul, hanem mert a címszerepben a szabadkai Népszínház színészét, Baráth Attilát láthatjuk. Attilával színházról, videóról, szerepekről és skatulyákról beszélgettem.

 

Utoljára A mester és Margaritában szerepeltél az Újvidéki Színház színpadán. Mintha bezárulna egy kör és új kezdődne.

–  Azóta befejeztem az Akadémiát, befejeztem a mesterképzést is, azóta a szabadkai Népszínház Magyar Társulatánál vagyok 2011 óta. Szóval hat éve. Játszom, meg még ezer más dolgot csinálok.

Például videózol.

Igen, az a másik nagy szerelmem, a video… mostmár lakodalmat is kamerázok. Miért is ne…

Az hogy van, hogy egy színész az egyébként – képzelem – nem túl könnyű élete mellett elmegy lagzit kamerázni?

– Sokat töprengtem ezen. Egy ismerősöm, aki a Pannon TV-ben operatőr, felkért másodoperatőrnek egy lakodalomban. Pont akkor, amikor a Népszínházban Táborosi Margaréta rendezésében a Vajdasági lakodalom készült, amiben én játszottam – a  kamerás szerepét. Ennek apropóján a hangosítás felelőse, aki épp nősülni készült, megkérdezte, kameráznék-e a való életben is. Rábólintottam. Kicsit húzós volt, mert az emberek szájából az eseményvideózás általában degradáló felhanggal szól, de hamar rájöttem, hogy így rengeteg embert lehet megismerni, és hogy ezt is lehet minőségi módon csinálni. Mint a lakodalmas zene: csinálhatod úgy, hogy muskátlit játszol szintetizátoron egész éjszaka, meg lehet másképp… szépen.

A legtöbb kamerázási lehetőséged azért mégiscsak színházközeli marad. Az Újvidéki Színházban például neked köszönhetjük a Piaf-marche videóit.

– Lényegében mégiscsak színész vagyok, nem? Amikor szükség van valamiféle vetítésre, akkor sűrűn nekem szólnak. A videóban sok lehetőség van. Nekem már rég piszkálja a csőrömet egy olyan előadás elkészítése, amelyben a vetítés aktív kapcsolatban van a színésszel. Annak idején majdnem összejött az Aska és a farkassal, és a Picasso kalandjai is tartalmaz próbálkozásokat ebbe az irányba. (Picasso kiszellenti, kiprüszköli a képeit a vászonra, ami vagy látszik a fényviszonyok között vagy nem…) De olyan előadás, amely direkt erre épül, nem sok van.

Berta Csongor vizsgaelőadása is hasonóval próbálkozott.

– Azt nem én vettem föl, csak az animációt és a szerkesztést csináltam, de valóban, az is egy lépés ebbe az irányba.

Most viszont színészként vagy jelen.

– Várjuk ki a végét. Még bármi megtörténhet. A vetítést még nem áttuk, hogy működik az előadásban…

DSC_8218

Képtelenség nem kitérni egy érdekes mintára a karrieredben. Mindig kissé elrajzolt karaktereket játszol – legutoljára Ptolemaioszként láttunk a Münchausen a Sajtszigeten című előadásban. A visszatérő motívum viszont a női szerepek. A mester és Margaritában transzvesztita voltál, a Nyolc nőben egyike a nyolc nőnek…

– Ez mindig másképp alakul. Most, A dögben a karakterem belekényszerül egy szituációba, amikor nőt kell játszania valaki másnak a történetében. Azt hiszem, az első transzvesztita-üzemmód akkor volt, amikor Mess Attila a Nők ünnepét rendezte amatőr korunkban. Ekkor volt szerencsém előadni a „Szeresd a testem, bébi, végtelen Agathon” kezdetű slágert. Aztán jött a másodéves vizsgánk, amikor Földi Lilla helyett kellett beugranom, majd a Mester… a Nyolc nőt a színésznők hiánya indokolta.

A skatulya azért veszélyes és létező kategória. Hogy lehet ezzel huzamosabban élni?

– Kompenzál az ember. A Nyolc nő alatt például elkezdtem edzeni. Ez megnyugtatott. Kislányt játszok, közben meg nő az izomzat. Három hét alatt bele is jöttem. Aztán megházasodtam, az életem felborult, úgyhogy az edzés is abbamaradt. Egy ideig próbálkoztam, valahogy nem ment. Aztán most újra Olja Đorđević, megint női szerep, csak másképp, és egy hónapja újra tornázom.

A női szerepek kihozzák belőled a testépítésre való hajlamot?

– Igen, úgy tűnik, így van… Minden esetre mondtam Oljának, hogy több női szerepet nem vállalok.

Az Újvidéki Színház próbál meghonosítani egy gyakorlatot, a vendégszínészek gyakorlatát. Nem föltétlenül pusztán azért, mert nem lehet kiosztani aszerepet, hanem inkább a nagyobb mozgástér miatt.

– Nem sűrűn akad olyan lehetőség, hogy vendégjátsszon az ember. Mintha kiszabadultam volna valamiből. Más közeg, más emberek, más ingerek, más munkaszokások. Ez mind frissítően hat rám. Úgy sejtettem, keserű lesz ez az ingázás Szabadka és Újvidék között – előadásról próbára, próbáról előadásra… Mégem így lett. Az akademista éveimet hozza vissza az élmény. Visszaállt a buszon alvás szokása, pontosan ébredek az újvidéki állomáson. Mint a régi szép időkben.

 

Lejegyezte: Lénárd Róbert

Forrás: Teátrum

Advertisements