Fesztivál-interjú Mészáros Árpáddal, a Fekete című előadás főszereplőjével.

 

Miféle hős ez a Fekete? Igazi vagy csak álca? Hős egyáltalán?

– Amikor először beszélgettünk Fekete karakteréről a próbákon – hogy hogy néz ki, hogyan öltözik, ilyesmik –, arra jutottunk, hogy ő az archetipikus szerb, bajússzal meg ami még kell. Az eredeti szöveg, amely alapján próbálni kezdtünk, Balog István tizennyolcadik századi stílusban írt vitézi drámája ezt sugallta volna. Csakhogy az a dráma az eredeti formájában kit érdekelne ma? Így történt, hogy Lénárd Róbert adaptálta és átdolgozta a darabot. A mi kérdésünk az volt: megtörténhet-e ma egy forradalom? Milyen lenne az? Mit hozna nekünk? Megváltozik-e valami a társadalomban, ha a dúsgazdag oligarchák helyett kevésbé hatalmasok és kevésbé gazdagok jutnak hatalomra? Hogyan juthat az ember pénzhez, hatalomhoz, kormányzásra? Miért van az, hogy a forradalmárok olyanok lesznek, mint az ellenfeleik? Mindezekre a kérdésekre a választ valamiféle sötét groteszk stílusban találtuk meg, így indultunk el erre a színházi kalandtúrára. Az utóbbi húsz évben mifelénk elég sok minden történt, és a nép apátiába süllyedt, már képtelenek vagyunk bármiféle változásra. Klemm Dávid zenéje és Ista Stepanov koreográfiája keretbe foglalták a történetet és minden kétértelműség nélkül mutattak rá, hogy Karađorđe alakját rocksztárként fogjuk tételezni.

A darab elején Fekete igazságszeretetben lubickoló lázadó, a gyengék és szegények védelmezője, és ettől piszkosul népszerű. A végén reálpolitikussá, neurotikus vezetővé növi ki magát, aki túl hangosan és önimádón lép fel.

– Azt hiszem, ez a legfontosabb ebben a karakterben, és talán az egyik kulcsjelenete az előadásnak. Fekete túléli a merényleteket, nem fogja a golyó, senki sem bír vele el. Ugyanakkor valóban saját karaktere és természete ellen fordul. A legvégén nekem úgy tűnik, mintha megértené, hogy nem döntött helyesen. Vagy hogy a cél, amit elért, nem az, aminek lennie kellene.

Fekete jóképű, energikus csábító, egy csődör, akinek a fegyvere a fétise. Miért izgulnak a csajok az ilyen pasikra?

– (Nevet.) Nem tudom, miről lehet szó pontosan, a hatalmáról vagy magáról a fegyverről. A mi előadásunkban Angyélia akkor szeret belé, amikor visszakézből megöl egy arabot. Ezzel máris a groteszk területére tévedtünk. Bár talán van is ebben valami. Harmincöt éve próbálom megérteni a nőket, eddig még nem sok sikerrel.

A nehéz időkben az egyszerű nép mindig keres egy egyéniséget, amely megmenti a nyomortól. Te hiszel a hősökben?

A politikusokban sosem hittem annyira, hogy hőssé kiálthassam ki őket. Az igazi hősök azok, akik névtelenül segítenek más embereknek. Akik pénzt fizetnek mások gyógyítására, oktatására, és nem beszélnek róla.

Úgy gondolod, a hősök átlagemberek, mint egy szupermarket vásárlói, akik akciós húst vesznek, otthon üres fridzsider várja őket, és gyűlik a polcukon a kifizetetlen számla?

Igen, úgy. Az élet nagyon nehéz az emberek többsége számára. Kevesen vannak, akiknek könnyű az élet. Én Szerbiában születtem, itt élek és itt is akarok maradni. Megpróbálok a munkámmal hozzájárulni valamiféle jobbuláshoz. Sok olyat ismerek, akik feladták, összepakolták a koffert és leléptek. Mindenki azt kezd az életével, amit szeretne, én nem ítélek el senkit. Én maradok. Dolgozni fogok és megpróbálok megtanítani valamit az embereknek, problémákra mutatok rá a színházban. Hiszem, hogy ez lehetséges. A színháznak a valóságunkról kell szólnia, a problémáinkról, és néha a megoldásokról is. az igazi előadásoknak töke van. Ha ez hiányzik a színházból, akkor csak show businessről beszélünk, puszta szórakoztatóiparról.

 

Az interjút készítette: Vojislav Alimpić

Forrás: http://zppv.org

 

 

Advertisements