A szabadkai Népszínház Magyar Társulata egy produkció erejéig kiköltözött a színházból, és beköltözött a Klein House Social Bar & Art Gallerybe, itt játssza ugyanis a Csak egy szóval mondd! című előadást, melynek április 26-án volt a bemutatója.

A nem színházi tér nagyon jól áll a társulatnak, az előadásnak, és a közönség is élvezi, hogy finom borocskát kortyolgatva művelődik, szórakozik. A költözés tehát nem mindig rossz.

Gyarmati Kata Elvira Lindo regénye nyomán írta meg a színpadi adaptációt. A darabot Edvin Liverić rendezte — akihez a Picasso is fűződik —, sőt, a látványvilágért és a zenei válogatásért is ő felelt. Eleinte lassú volt az előadás, de aztán úgy beindult, hogy majdnem kivitte magával a csipketerítőket és a fejemet. Érdekes volt megfigyelni, hogy egy jó szöveg, egy izgalmas és érzelmekre ható történet hogyan motivál és ragad magával mindenkit, különösen a színészeket. Itt ugyanis ez történt. Ahogy bontakozott ki a karakterek közti viszonyrendszer, ahogy egyre jobban kezdtük megismerni a múltjukat, jelenüket, úgy a színészek is egyre jobban átszellemültek az általuk játszott figurákká. A térnek köszönhetően sokszor volt olyan érzésem, hogy kukkoló vagyok, és olyan is, mintha élőben vennék részt egy sorozat forgatásán. A film egyébként többször is eszembe jutott, elsősorban Almodóvar — nem csak a nevek és a magas sarkú cipőt viselő férfi által játszott nővér látványa miatt. Hogy miért? Mert ő is a tragikomédia mestere, a történetei szintén nők köré épülnek, és ráadásul ő is spanyol. 🙂

A történet két fiatal, harmincas nőről szól, Milagrosról és Rosarióról, akik már egészen régóta, gyermekkoruk óta ismerik egymást, követik a másik életének minden rezzenését. Mindkettejüket csúfolták az iskolában, s egyiküknek sem volt túl sok normális kapcsolata. Normális? Mi az, hogy normális? Ezt a kérdést kimondatlanul is felveti az előadás, hiszen a két nő közül az egyik, Milagros fejben egy picikét talán gyengébb, érzelmileg viszont gyakran talpraesettebb (ha lehet ilyet mondani), mint racionálisabb barátnője, Rosario.

Aztán, mint a rajzfilmekben, nem jelenik meg látható formában, de végig ott van egy erőskezű anya, ott van a haldoklása, a halála, és utána ott marad lebegve lánya felett, aki nem tud könnyen kilépni ebből a szorításból. Van egy szemetesben talált kisbaba is, de mégsem érte szurkolunk, hanem az őt hazavivő Milagrosért, aki hirtelen hívő lett, mert talált egy foszforeszkáló Jézust, s azt hiszi, ez Isten ajándéka neki. Ez a gyermek. Hiszen ő ezt kérte tőle. Természetes hát, hogy hazaviszi a csecsemőt. Kismacskát is felnevelt már, most sem lesz gond. Nem lesz?

A karakterek szerethetőek, átérezzük a gondjaikat, együtt sírunk és nevetünk velük. Kikkel? Hát a három színésszel, aki az előadásban szerepel: G. Erdélyi Herminával, Körmöci Petronellával és Ralbovszki Csabával, aki Rosario nővérét, Palmirát és Rosario pasiját, Morsát játssza, emellett pedig belebújik a pszichiáter köntösébe és a pap reverendájába is.

Igazi színházban, élő forgatáson és kiállításon jártunk tehát, mindezt pedig egy este alatt, úgy, hogy nem változtattunk helyet. Aki teheti, nézze meg az előadást még a nyári szünet előtt!

Szerda Zsófia

forrás: Hét Nap

Advertisements