A Sterija Játékokon pénteken a Szerb Nemzeti Színház Pera Dobrinović Színpadán a Krugovi címet viselő, a fesztiváli versenyprogramba nem tartozó nemzetközi előadásainak keretében vitték színpadra Schilling Árpád Exit című szerzői darabját. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház és a zombori Népszínház koprodukciója a 21. század egyik legégetőbb, napi szinten terítékre kerülő globális problémáját, az emigráció kérdését feszegeti. Az alapszituáció szerint három ország különböző nemzetiségű polgárai, helyesebben gazdasági bevándorlói megérkeznek ugyan a szép új világ reményével kecsegtető Londonba, ott azonban kávé és szendvics helyett karanténnal fogadják őket. Az Exit nyolc férfi és négy nő izolációba való bekerülésének pillanataival indít, és ismét lepereg a szemünk előtt a végtelenül ismerős film: hátizsákos, bőröndöket húzgáló emberek rendeződnek el tágas a térben, alkotnak párokat vagy állnak egyedül – természetesen tisztes távolságra egymástól, és arra várnak, hogy bebocsátást nyerjenek. Ahogyan az lenni szokott a véletlenszerűen ismeretlen közegbe kerülő idegenek esetében, egy kommunikatív, csoportvezetésre alkalmas személy kezdi el a felderítést, szólítja meg a körülötte lévőket, így hamarosan körvonalazódik, hogy – igaz, merőben eltérő okokból – miért hajtja az újrakezdés szándéka a karanténba bekerült emberek mindegyikét, függetlenül attól, hogy zombori szerbekről, aradi románokról vagy anyaországi magyarokról van-e szó. Sokakban felmerülhetett a kérdés, hogy vajon tényleg itt tart-e a mai európai társadalom egy jelentős hányada – jobb híján Közép-Kelet-Európa –, hiszen vidékünkön gyakran sodródnak egymás mellé a különféle nemzetiségű emberek, az Exit szereplői azonban nem csupán egymást, de önmagukat sem képesek megérteni. Származás, vallás, kor, nem, társadalmi pozíció tekintetében nem szükséges ennél Duna mentibb drámát színpadra állítani, a dolog egyik pikantériája mégis abban rejlik, hogy a valamikori Monarchia kultúrái Schilling Árpád előadásában nemritkán az activityzéshez hasonlóan próbálják megértetni magukat a másikkal, olyan pedig egyáltalán nincs a szereplők között, aki beszélné a befogadó országé mellett mindhárom nyelvet. Kiválasztanak tehát maguk közül egy higgadt, viselkedésével tekintélyt sugalló, az angolt jól ismerő szerb férfit, aki magára vállalja a közvetítő szerepét a karantén résztvevői és a külvilág között. A várakozás közben lezajlott párbeszédekből kiderül, a csoportban van pedofíliával vádolt pap, néma, hátizsákos utazó, szépreményű énekesnő, kamasz fiával utazó, megözvegyült könyvelő, szerelmi bánatos ápolónő, nehéz sorsú roma asszony, fiatal szerb házaspár, kiugrott földrajztanár és még néhányan, akikről ennél is kevesebbet tudunk meg. Amikor azonban az ismeretlen betegség egyszerre válik külső és belső ellenséggé, még a bimbódzó szerelem is alárendelődik a természetes kiválasztódás törvényének. A közös múltunk és a hasonló hátterünk azonban csak egyik domináns tényezője az Exit alakulásának, a másik azoknak a viselkedésmintáknak az olykor kiszámíthatóbb, máskor némileg váratlanabb sorozata, amelyeket a bezártságban produkálnak. Hogy mi kell ahhoz, hogy felszínre kerüljenek az etnikai sztereotípiák, mikor vált át az önfeledt szórakozás alig megfékezhető agresszióba, honnan kezdődnek a bizalom és hol érnek véget a családi összetartozás határai, de olyan jogi kérdéseket is felvet az előadás, hogy milyen kulturális ismeretek, illetve alaptudás szükségeltetik ahhoz, hogy egy fejlett ország hajlandó legyen befogadni egy kelet-európai lakost, vagy azt, hogy mit takar a nyugat fogalma, mit jelent az emancipáció és a nemi élet szabadsága a nők számára – hogy a legkézenfekvőbb vitaindító témákat emeljem ki. A cigány nő naturalista mesebetétje különleges színfoltja Schilling Árpád előadásának, ami annak ellenére, hogy fő témája kevésbé lehetne aktuálisabb, mint a szinte hetente tragédiába torkolló (nem csak) londoni és (nem csak) európai terrortámadások idején, mégis némi hiányérzettel vegyes melankóliával hagyjuk el a nézőteret. Nem is csupán azért, mert az egyes szereplők sorsa végül homályba vész, vagy mert nem találunk rációt utolsó, kétségbeesett cselekedeteiben, utópisztikus befejezésével pedig nem ad választ a feltett kérdéseire, hanem főleg azért, mert a közel kétórás előadás meglehetősen ingadozó dinamikával operál, s ehhez mérten köti le a néző figyelmét, tartja ébren az érdeklődését. Csak remélni tudjuk, hogy az idei temesvári TESZT fesztiválon bemutatott új Schilling-produkció hamarosan megleli önnön formáját, és képes lesz beteljesíteni a hozzá fűzött reményeket.

szerző: Fehér Dorottya

forrás: Magyar Szó

Advertisements